2007 március 25. | Szerző: Joncour |

A férfi várt. Másnapos mintájú tudat. Sárgadinnyés delirium. A tegnapi félkarú törpe. A vereség. A bor. Most. Az aluljáró. Lenézett sokaság. Hiány. A kép a szívverésére vibrál.

A férfi várt a legnagyobb város közepén. Tudta, hogy tudja, hogy vár rá, és tudta azt is, hogy nem jön el. De várnia kellett. Így volt tökéletes. A hiábavaló várakozás. Nem kellett, hogy jöjjön, csak hogy ő ott legyen, és a lány tudta, hogy ő ott van. Ha találkoznak, akkor sem változik semmi. Mindegy is volt már. …és a lány tudta.

Szaggattott, értelmetlen gondolatok és zavar és a racionális magyarázat, ami minden alkalommal elfelejtődik, a realitás biztos talaja semmivé foszlik, és ugyanaz a hiba minden alkalommal, a tehetetlenség, mint álmodban a menekülés, nem mozdulsz, nem mozdulhatsz, nem Te, egy hatamasabb erő, azt mondod miatta volt, de nem, nem lehetett, mert csak Te voltál, de akkor hova tűntél? Hova tűnt? Ott a férfi, ott a helyes út, nem látod? Hidd el, higgy benne… hazudj magadnak, de sohasem neki. Minden álom ma, fáradtság, tompult agy… a merev izmok, a nyilalló fájdalom, a hideg, a mozdulatlanság gyönyöre. Az eszméletlen vergődés, nemis! a tobzódás a magányban. Hiszed-e még, hogy összetartoznak?

A férfi érzi az illatát, még magán hordozza az érintetlenség auráját, az utolsó szeretkezés, mondja… Veszekedés, és azóta minden csak álom… A férfi keres, és talál, a valósággal foltoz.

Kisherceg