Utószó
2007 november 14. | Szerző: Joncour |
Felkeltem reggel. Nehezen, rázósan indult a nap, mint mostanában mindig. Kábán, kócosan ébredtem, és az első érzésem az volt, hogy valami nincs rendben. Valami hiányzik.És aztán rájöttem: Te.
Olyan nagyon komplikált minden. Úgy tűnik a nap egyik részében, hogy jó döntést hoztunk. Mindenre van időm, hosszú idő óta először tanultam úgy, ahogy kellett, maximális koncentrációval, lelkiismeretfurdalás se gyötör állandóan, hogy nem vagyok elég jó neked. Te is boldogabbnak, vagy legalább is nyugodtabbnak tűntél.
Ez a szakítás nem olyan volt, mint amilyen az én elképzelésem szerint egy szakításnak lennie kell. Nem volt hisztirohamos, sírós-toporzékolós majd belehalni akarós.
Tudok élni nélküled. Sőt, tudok nevetni is. És -bár nem hittem-de nem leszek nagyon szomorú, ha meglátok valamit, ami Rád emlékeztet. (mondjuk ez percenként megtörténik)
Csak valami csendes szomorúság van mennem. Valami eltörött. Tátongó ember.Tudod, arra is gondoltam -ismerve az exeid további életét- hogy mi lesz az én sorsom?
Annyi mindent akartam még adni neked. Szavakat, puszikat, ajándékokat, kis meglepetéseket. Jeleit annak, hogy mi voltál (vagy) nekem. Nem tudtam átadni azt, ami bennem volt. Örök hiba. Szeretném, ha a szépre emlékeznél. Nem akarom, hogy az maradjon meg belőlem, ami az utóbbi időkben voltam.
Nem tudom, tudtad-e, de betegesen félek az elmúlástól. A kapcsolatok elmúlásától. Nem is olvastam végig soha a Gyűrűk urát. Mikor a szövetség felbomlik, azt mindig megkönnyezem. Nem tudom, nem akarom elfogadni, hogy akik egykor a mindent jelentették egymásnak, azok majd egyszer köszönőviszonyban alig, ha lesznek.
Annyi mindent kaptam tőled. Tulajdonképpen mindent. Olyan fantasztikus voltál. És most nagyon nehéz.
Te is hiányzol nekem, Bog
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
‘Nem tudom, nem akarom elfogadni, hogy akik egykor a mindent jelentették egymásnak, azok majd egyszer köszönőviszonyban alig, ha lesznek.’
Ezt olyan szépen megfogalmaztad. Azt hittem, egyedül vagyok ezzel. Jó tudni, hogy nem.
Ráismertem önmagamra benned. 4 hónapja már, hogy szakítottunk a nagy szerelmemmel 4 év után. A szakításunk kísértetien hasonlít a tiétekre, bár az okokat nem tudom, de a miénk is csendes volt, semmi kiborulás, átkozódás, egyszerűen megegyeztünk,hogy jobb lesz külön,mielőtt meg nem őrjítjük egymást.
Maximálisan átérzem a gondolataid és számomra is elfogadhatatlan,hogy még csak nem is beszélünk, pedig egyszer nagyon fontosak voltunk egymásnak, de be kell vallanom, jó ez így. Annyira szerettem, hogy az teljesen sosem múlhat el és nem akarom,hogy ez beárnyékoljon azzal, hogy “még mindig a közelben van”. Szar dolog a szakítás, hosszú idő, mire kigyógyul az ember lánya belőle. Irigylem azokat, akik a másik felet képviselik. Mert az egyik fél mindig könnyebben túllép. De van remény. Az mindig van. És éltetem magamban még akkor is, ha olykor pocsékul érzem magam.
Éljen benned az, hogy oka volt a szakításnak. Valamiért úgy gondoltátok, jobb külön. És biztos úgy van, jobb lesz, ha valaki betölti az ürességet, csak engedj neki, nehogy elszalaszd.
http://lilakodben.blogspot.com/