2007 november 18. | Szerző: Joncour
Hazaértem.
Kereslek.
Nem vagy itt.
Itt a helyed. Látom: üres. Kicsit odébb húzódom az ágyban, hogy biztosan elférj, ha jössz. Itt a paplan, még egy, hogy ne fázz, hogy biztosan ne fázz, ha végre itt leszel újra. És itt a piros párna is, hogy Neked is legyen, ha kell, ha a mellkasom nem elég.
Figyelek nagyon. Álmomban is. Mint ma. Veled álmodtam. és figyelek.
Ha jössz, csak gyere be. …nyugodtan, nem kell óvatosan vagy halkan, ha itt leszel, úgyis érzem majd, és felébredek, a legmélyebb álomból is. De meg sem kell mozdulnom, hiszen elférsz. Figyelek nagyon. Álmomban is.
A ruháid. Tedd a székre. Oda, arra mi az asztalomnál van. Ha jössz, majd veszek Neked elő a szekrényemből hálóruhát.
Ha szomjas lennél, találsz benn egy pohár vizet.
Ma Veled álmodtam. Itt voltál. Mosolyogtál rám. .. és a csók. Utána lefektettelek az ágyamba. és…
…ha a mellkasom nem elég, majd körülfonlak, és Te is engem, szorosan, és úgy alszunk tovább. Nem kell, hogy félj. Én vigyázok Rád. Mindig vigyázok. Látod, nem látod… Ha félnél, fogd a kezem, és húzd magadhoz.
és mégis mozdulok, hogy egész testemmel érezzelek. .. az egész meztelen testedet
Hazudtam.
Még az elején.
Nem haza értem.
Mert: kerestelek és nem voltál itt.
Utószó
2007 november 14. | Szerző: Joncour
Felkeltem reggel. Nehezen, rázósan indult a nap, mint mostanában mindig. Kábán, kócosan ébredtem, és az első érzésem az volt, hogy valami nincs rendben. Valami hiányzik.És aztán rájöttem: Te.
Olyan nagyon komplikált minden. Úgy tűnik a nap egyik részében, hogy jó döntést hoztunk. Mindenre van időm, hosszú idő óta először tanultam úgy, ahogy kellett, maximális koncentrációval, lelkiismeretfurdalás se gyötör állandóan, hogy nem vagyok elég jó neked. Te is boldogabbnak, vagy legalább is nyugodtabbnak tűntél.
Ez a szakítás nem olyan volt, mint amilyen az én elképzelésem szerint egy szakításnak lennie kell. Nem volt hisztirohamos, sírós-toporzékolós majd belehalni akarós.
Tudok élni nélküled. Sőt, tudok nevetni is. És -bár nem hittem-de nem leszek nagyon szomorú, ha meglátok valamit, ami Rád emlékeztet. (mondjuk ez percenként megtörténik)
Csak valami csendes szomorúság van mennem. Valami eltörött. Tátongó ember.Tudod, arra is gondoltam -ismerve az exeid további életét- hogy mi lesz az én sorsom?
Annyi mindent akartam még adni neked. Szavakat, puszikat, ajándékokat, kis meglepetéseket. Jeleit annak, hogy mi voltál (vagy) nekem. Nem tudtam átadni azt, ami bennem volt. Örök hiba. Szeretném, ha a szépre emlékeznél. Nem akarom, hogy az maradjon meg belőlem, ami az utóbbi időkben voltam.
Nem tudom, tudtad-e, de betegesen félek az elmúlástól. A kapcsolatok elmúlásától. Nem is olvastam végig soha a Gyűrűk urát. Mikor a szövetség felbomlik, azt mindig megkönnyezem. Nem tudom, nem akarom elfogadni, hogy akik egykor a mindent jelentették egymásnak, azok majd egyszer köszönőviszonyban alig, ha lesznek.
Annyi mindent kaptam tőled. Tulajdonképpen mindent. Olyan fantasztikus voltál. És most nagyon nehéz.
Te is hiányzol nekem, Bog
Inka
2007 szeptember 5. | Szerző: Joncour
Nem is olyan rég ellátogattunk Kedvesemmel az Inka Kiállításra a Szépművészeti Múzeumban.Volt rengeteg edény, tál, kancsó, különböző mintákkal, alakokkal, funkciókkal, különböző korszakokból, más és más spirituális szereppel. Node! Megálltunk egy csontvázat ábrázoló kb. 30 cm magas szobor előtt, amely egyrészt csontváz lévén meglehetősen furcsa fogazattal büszkélkedhetett, másrészt altájon egy impozáns 20 cm-es hímvessző meredt kifelé csöppnyi barátunk testéből, amit én vigyorogva szemléltem, és lestem, hogy Bog vajh mikor pirul el (a lámát kényeztető pásztoros korsónál bejött:))), és próbál engem átölelve rejtőzni a látvány elől.
…
a szobrocska csak meredt, Bog meg egy darabig csak nézte a szobrocskát, majd megkérdezte: “Miért állnak ilyen furcsán a fogai?” 😀 ezek után megkértem, hogy vegye szemügyre oldalról is az emberkét, a hatás immár nem maradt el:D hiába, az ártatlanság… 🙂
906
2007 augusztus 1. | Szerző: Joncour
…mert a lényeg, az egészből az, hogy van kivel együtt hazamenni… gondolta a kisfiú.
Simogat
2007 július 17. | Szerző: Joncour
Nekem is van egy történetem – gondolta – én is el akarom mesélni, és el is mesélem, és mindenki tudja meg! Nem az eszméletvesztés, vagyis nem a végéig, és nem is az elejétől: hanem attól a pillanattól, amikor először érintett meg az ujjaival, és simogatni kezdte a fejem, itt kezdődött a nagy hangzavarban,… és egy másik pillanat volt, amikor a nővér hangja szólt, tisztán: Hagyja már azt a fiatalalembert, mostmár jól lesz! ez itt a vége, amikor a keze már eltávolodott, amikor megszűnt az érzés, hogy Ő ott van, és ennek egyetlen jele.Egy simogatás halála… a szerelem ébredése. A szerelem hiány!!!
Az utolsó
2007 június 2. | Szerző: Joncour
“Néha szomorú, homályos bosszúfüst gomolyog, s csíp élesen szemet… szívet
Száll tétova, céltalan, s meghódít minden messzét és mélyet.
Nem válogat; búsan gördül tovább a mogorva tünemény,
az utolsó harag lángja lobbant el a semmi ürügyén.”
Kisherceg
2007 június 1. | Szerző: Joncour
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Bohó volt, és felelőtlen, és elbízta magát az örömtől, hogy sikerült a szigorlata..
És csak úgy száguldozott azzal a kerékpárral, gyorsan, figyelmetlenül, míg aztán egy pillanatban a földön találta magát, a vér átáztatta a haját, és rászáradt a ruhájára. Körülötte állt sok ember, de ő csak egy valakit vett észre, a Kedvesét, aki ott térdelt mellette fogta a kezét; végtelen aggódás, ijedtség és féltés tükröződött a szemében…
.. És megpróbáltam mosolyogni Rád, mert akkor, abban a pillanatban -talán furcsa, de – a félelem és a fájdalom mellett hihetetlen örömet éreztem, hogy ott vagy mellettem.
Mert képes vagy velem foglalkozni, miközben ömlik belőlem vér, miközben, ha megvágom az ujjam, attól is rosszul leszel. És eljössz velem a kóházba, és adsz zsepit, és nyugtatgatsz, és fogod a kezem és vigyázol rám, és felelsz az ostoba kérdéseimre, és mindent megteszel, hogy picit jobban érezzem magam.
És még álmodban is rólam gondoskodsz.
Kérlek, Kedves, ne aggódj értem. Amíg egymás kezét fogjuk, nem történhet baj. Hiszen én Te vagyok, és Te pedig … én.
Bog
Féltékeny
2007 május 29. | Szerző: Joncour
Ha csak egy idegen férfi nevét mondom, már akkor is. Kérdez, precízen, részletekbe mászón, és gondolkodik, kombinál. Hogy én és az a Másik, és ő, és nem szeretem, hazudok neki, kihűlt, elhalt, elmegyek, itthagyom. Vége lesz.
És Ő megy el, egy holt csókot, ha ad, és nem integet, még csak vissza sem néz. Magában dühöng és vergődik tehetetlenül.
Mit lehet csinálni ezzel a nagyfejű, konok emberrel?
Megmondom én: Szeretni lehet. Vég nélkül, határtalanul. Örökké.
Bog
2008 február 6. | Szerző: Joncour
Én vagyok a legszomorúbb ember a világon… Higyétek el nekem…
Kisherceg
Oldal ajánlása emailben
X